A Templomos Lovagrend - akárcsak a később létrejött johannita vagy a német, teuton lovagrend - az első keresztes hadjárat után, a Szentföldön született meg. 1118-ban kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a muszlimok által folyamatosan zaklatott zarándokok védelmének szenteli. Az Hugues de Payns által vezetett közösség tagjai Krisztus szegény lovagjainak (pauperes commilitorum Christi) nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom helyén telepítette le őket. Lakhelyük miatt kezdték a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak (fratres militiae Templi) hívni őket. A lovagok egyesítették magukban a keresztény szerzetesi és a harcos lovagi életeszményt.
A birtokadományok mellett számos kiváltságot is kapott a rend. Ezek közül a legfontosabbak a II. Ince által 1139-ben kiadott Omne datum optimum... kezdetű bullában megfogalmazott privilégiumok voltak. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett. Európa szinte minden országában jelen voltak, befolyásuk a királyokéval vetekedett. Kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy "állam az államban" működtek.
A rend bukásának gyökerei a 13. század végi közel-keleti hatalmi átrendeződésben keresendők. 1291-ben a Szentföld végleg elveszett a keresztények számára, és ez kihívást jelentett a lovagrendeknek is. Létüket igazoló új feladatot kellett találniuk maguknak. A másik két nagy lovagrend (a német lovagok és a johanniták) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová transzportálhatták a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a német lovagok a pogány poroszokkal és más szláv népekkel, a johanniták pedig a szintén pogány törökökkel szemben harcoltak még hosszú évszázadokon keresztül. A templomos rend viszont szembe került az egyre erősödő Francia Királysággal.
Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére a templomosok ellen, amely végül a rend megszüntetéséhez vezetett. 1307 októberében IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen nap leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása miatt. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend akkori nagymesterét, Jacques de Molay-t is Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben máglyára küldte. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a johanniták kezébe került. Ezek a rendek felvettek a tagjaik közé számos volt templomos lovagot is.
A lovagrend feloszlatása a kánonjoggal ellentétes volt ugyan, de sajnos mégis jogérvényes, ezért a következő évszázadokban alakult, magukat „templomos lovagrendnek” és az ősi rend jogutódjának nevező különböző – legnagyobbrészt egészen nyíltan, vagy burkoltan szabadkőműves és / vagy okkult-jellegű - szervezetek mind illegitimek, mivel a működésükhöz feltétlen szükséges a katolikus Anyaszentegyház jóváhagyása, amelyet sohasem kaptak meg.